borboleta

Mém koptschek-től, mert már rég volt.

Elolvasom »

Sosem mertem elmenni a falon/plafonon tartózkodó pókok mellett/alatt, mert mindig féltem attól, hogy rám esnek, esetleg direkt rám ugranak. Erre anyuék mindig azzal próbáltak megnyugtatni, hogy a pókok nem tudnak ugrani. De tegnap kiderült, hogy az egész eddigi életem hazugságban telt, mert a pókok igenis tudnak ugrani! Mit ugrani, a google szerint vannak kimondottan olyanok, hogy ugrópókok! És tegnap az egyik aljas szándékkal megtámadott! Mondjuk hamar rájött, hogy egyedül nincs esélye ellenem, és gyorsan visszavonult, mielőtt még végezhettem volna vele. Most bizonyosan hadsereget gyűjt a második rohamra.

A főnököm végignézte, ahogy a pók támadási stílusát felvéve én is ugrálok, majd megkérdezte:
- Félsz tőle?
- Eléggé.
- Pedig az ugrópók nem bánt.
- Tudom, hogy egyik pók se bánt, de attól még félek tőle.
- Hát azért a darázspók vagy a keresztespók csípése lehet veszélyes is.

Ó, a pszichológiai érzék... Köszönöm, hogy ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy ne féljek a pókoktól. Az ilyen megnyilvánulásai után mindig az az érzésem, hogy ő még nálam is szociopatább. Én sem nagyon tudok együttérezni emberekkel vagy beleképzelni magam a helyükbe, de legalább felismerem az ilyen szituációkat, tudom, mi a társadalmilag elvárt viselkedés és próbálok megfelelni neki. Nyilván nem tudok igazán hitelesen együttérzést játszani, de legalább a beszélgetőpartneremben nem az marad meg, hogy teljesen érzéketlen vagyok.

Még néhány ilyen bejegyzés, és szépen le is jelszavazhatom a blogot.

Egészen biztos jele annak, hogy már nem vagyok húsz éves, hogy négy óra alvás nagyon messze van attól, hogy elég legyen.

Az egyik kollégától nőnapra kapott cserepes minirózsa már mindenki másnál elpusztult, nálam meg úgy burjánzik, hogy épp a hétvégén vettem neki cserepet, hogy majd további három hónap múlva átültessem. Felelősségteljesen gondoskodni tudok egy növényről - achievement unlocked. Amúgy most kivételesen sok növény kivételesen régóta túlél nálunk: a rózsa mellett van magról ültetett bazsalikom, amiből két szál kikelt és csodaszép és sose lesz szívem beleaprítani a vacsorába, továbbá van egy vitorlavirág, egy bonszai fává nőtt kövirózsa, egy haworthia, egy lithops, egy másik pozsgás növény és egy bromélia. Botanikában kevésbé jártasaknak a google a barátja.

Egészen bizarr hatást kelt, ha a pincér amellett, hogy udvariasan magázódik és az asztalnál minden nőt "hölgyem"-nek szólít olyan szófordulatokat használ, mint "fincsi ubi sali" és "nekem nyolc". Amúgy meg az étterem olyan puccos volt, hogy nem mertem kacsamellet kérni, mert biztos voltam benne, hogy azt olyan rózsaszínen szervírozzák, mint a TV Paprikán (és tényleg), márpedig engem senki emberfia nem tud meggyőzni arról, hogy az akár csak kicsit is nyers hús jó.

Kóros mértékben socially awkward vagyok, erre vacsorázni megyek a főnökeimmel, ahol majd egész este angolul kell csevegni.

Múlt héten hősiesen végignéztük bealudtam az egyik Hulkon, a másik Hulkon, az Iron Man második részén és a Captain Americán is, hogy megfelelő előképzettséggel vágjunk neki az Avengers-nek (az Iron Man első része és a Thor már megvolt korábban). És tényleg nem túlzok, mind a négyen elaludtam, és nyilván hogy a végső katartikus összecsapás előtt. Bár alapvetően túl sokat nem vesztettem, a vonatkozó képsorok megtekintése nélkül is tudom, hogy az aktuális főhős jól leveri az aktuális főgonoszt, aztán minden szép és jó. Ráadásul a Captain America végét még voltak olyan kedvesek, és az Avengers-be is bevágták, hogy végképp ne maradjak le semmiről. Na de a lényeg: a többségében középszerű előzmények után még a pozitív kritikák ellenére is tartottam tőle, hogy az Avengers majd nagy csalódás lesz. De nem lett. Megfelelően humoros, megfelelően látványos és megfelelően le tudott kötni az egyébként nem rövid játékidő alatt. Az eddig látott három Hulk közül messze ez a legjobb, egyáltalán nem kár, hogy a többi szereplővel ellentétben őt lecserélték. (Az Edward Nortonos verzió egyetlen pozitívuma az első jelenetek ékes brazil portugálja volt.) A többi szereplőt meg jó, hogy megtartották. Az ifjú Nicholas Cage-re emlékeztető Loki sisakjának a koncepcióját mondjuk nem értem. Meg azt se, hogy Thor végül is hogyan jut vissza a Földre, mikor a Bifröst elpusztult, ez a rész nincs túlragozva. De amúgy egészen remek kis film volt. Izgatottan várom a folytatást.

Május 21-én reggel 7:30-tól egy Toyota Corollával fogok hasítani Kőbánya-Kispest utcáin. Rettegjetek.

KRESZ-vizsga kipipálva.

És nyáron lesz új Offspring album!

Azért az egy kicsit szomorú, hogy nekünk már soha többet nem lesz esküvőnk, és többet nem gondolkozhatok azon, hogy milyen ruhám meg csokrom legyen.

Kezdenek ismétlődni a madarak. Hol lehet vajon fácánt meg szürke gémet meg ragadozó madarakat (lehetőleg prédával) fotózni? Mondjuk tegnap majdnem elütöttünk egy fácánt, egy igazi szép színes fácánkakast, mert ahelyett, hogy megijedt volna a kocsitól, szép kényelmesen totyogott tovább az úton, nyilván egy beláthatatlan kanyarban. Akkor kellett volna kiugrani a kocsiból, csak a gép nem volt a kezemben.

A múltkor egy pasas épp azt ecsetelte egy másiknak, hogy egy közös ismerősükkel valami szafarin voltak (jaj de rossz nekik), és az a hülye meg ahelyett, hogy rendesen megnézte volna az állatokat, csak fotózott, pedig a google-ről tucatjával lehet letölteni az antilopos meg oroszlános képeket. Én meg nem is teljesen értettem az okfejtést. A fényképezésnek nem az a lényege, hogy pusztán legyen egy képed arról az antilopról / oroszlánról / miegyébről, mert ha az lenne, akkor tényleg csak letölteném a képeket, aztán jól van. A fényképezésnek az a lényege, hogy te csinálj egy jó képet az antilopról / oroszlánról / miegyébről. A fényképezés nem feltétlenül csak szükséges rossz, ami az események képi dokumentálásához elengedhetetlen, de egyébként meggátol az események teljes átélésében. A fényképezés folyamata is lehet hobbi, és nem hinném, hogy attól, hogy fényképezek, bármiről is lemaradnék vagy kevésbé élném át az átélni valókat, mert számomra a fényképezés is része az élménynek, és amikor esetleg valamiért nem tudok fotózni (mint mikor a Rám-szakadékba nem vittem magammal gépet vagy mikor tavaly Horvátországban összetörtem), akkor kimondottan hiányérzetem van. Netről letölteni a képeket nem ugyanaz.

Már az is eléggé kiverte a biztosítékot, hogy nagybátyám nagymamám kertjéből akart tulipánt szedni unokaöcsém ballagási csokrába, de az meg végképp, hogy kiderült, mindössze egyetlen meghívót csináltattak, nagymamámnak, azt is unokaöcsém zsebpénzéből. Hozzátenném, hogy jól szituált családról van szó, nem járnak ugyan minden héten a Bahamákra nyaralni, de pár ezer forint nem vágná őket földhöz.

Péntek este harmincnyolc fokos lázzal feküdtem, ami azért volt különösen aggasztó, mert egy sztenderd megfázáshoz én nem szoktam belázasodni, de még csak hőemelkedésem se szokott lenni. Ha harmincnyolc fok, akkor én már a halálomon vagyok. De acélos immunrendszerem ezúttal is pompásan szerepelt, és szombatra már semmi bajom se volt, úgyhogy nyugodt szívvel mehettünk el meghódítani a Mátrát. Persze igazából a Mátra csak igen kis szegmensét képezte a programnak, de Mátrafüredet jelöltük ki főhadiszállásnak, miután nem akartunk valamelyik kisebbségi többségű faluban megszállni.

A szállás nem ajánlom kategóriás. Alapból egy vicc úgy szállodát építeni, hogy abban csak két franciaágyas szoba legyen, de rendben. Aztán attól sem voltam különösebben elragadtatva, hogy a hosszú hétvégére kötelezően félpanzióval van a szoba - legalábbis a foglaláskor a telefonban még nem volt opció a csak reggeli, bár megérkezésünkkor a nő úgy fogalmazott, hogy akkor ugye félpanzióval kérték a szobát. Nem, nem úgy kértük, nem volt más választás. Az egy dolog, hogy így meg van oldva az a kérdés, hogy hol együnk (ami általában elég sarkalatos probléma szokott lenni), de nem szeretem, hogy időre vissza kell érni az egész napos programról, ráadásul meglehetősen korai időre (vacsora 5-től 7-ig), valamint meglehetősen korlátozott választék van (adott leves plusz két főétel közül lehet választani). A vendégkönyvben egekig magasztalt konyha meglehetősen középszerűnek bizonyult. Első nap ettünk egy bablevest, meg sztrapacskát, mert én ugyan a szlovák határ mellett nőttem fel, de még sose ettem sztrapacskát, és nem is tudtam pontosan, hogy milyen is az. Egyébként meglehetősen ízetlen, enyhén túrós nokedlinek bizonyult, ami nélkül nyugodtan fogok tudni élni a jövőben. Másnap meg tárkonyos raguleves volt mátrai borzaskával. Ha már mátrai az a borzaska, biztos ők tudják jobban, hogyan kell csinálni, de az én mátrai borzaskáról alkotott prekoncepciómnak nem egészen felelt meg, mert szerintem a mátrai borzaskát krumplibundában kell sütni, amit kaptunk, az meg párizsi szelet volt, csak tejföllel és sajttal. Na de nem ez volt a szállásnak a legnagyobb problémája. Hanem hogy első este nem volt meleg víz. Mármint nemcsak, hogy hideg víz folyt a meleg csapból, mert mondjuk elfogyott a meleg víz - a meleg csapból egyáltalán nem folyt semmi, hiába nyitottuk meg. Ez már igazán az a fajta tűrhetetlen állapot, ami miatt még én is szólok. Nagyon kedvesen elnézésünket kérték, épp akkor álltak át a téli fűtésről nyárira, és adódott egy kis probléma, de pár perc és megoldódik, és természetesen majd kárpótolnak valahogy. Természetesen nem kárpótoltak sehogy, és csak reggelre lett meleg víz. És végig mi voltunk a vendégek, akiknél nem volt meleg víz, holott a fűtési problémából adódóan nyilván az egész szállóban nem volt meleg víz, csak érthetetlen okokból más nem reklamált. Biztos nekünk túl magasak az igényeink, és más le tudja fürdetni a kétéves gyereket hideg vízben is. Na mindegy. De azt meg végképp nem értem, hogy miért épp a négynapos hétvégén, amikor telt ház van kell átállni a nyári fűtésre, nem lehetett volna ezt egy héttel ezelőtt?

Na de, hogy miket is láttunk. Voltunk a kisnánai várban, ahol annak ellenére, hogy a világ végén van és senki se hallott róla, felső kategóriás belépőjegyet szednek. Igaz, van cserébe 3D-s vetítés a vár történetéről, mert a 3D nagyon menő manapság. Aztán jött a siroki vár, ami meglehetősen nagy csalódás volt. Általában a parkolási lehetőség erősen korrelál magával a várral, vagyis ahol van két darab ingyen látogatható falmaradvány, ott a kocsit is csak az árok partján lehet otthagyni, viszont ahol már a parkolásért fizetni kell, ott általában a vár is tisztességes állapotban van. (Persze nyilván vannak a skálán középen olyan várak is, ahol van normális ingyen parkoló, és a vár maga olcsón látogatható.) Na most a siroki vár üdítő kivétel ez alól. Rendezett, fizetős parkoló, kiépített út felfelé, és lentről nézve egy csinos kis várrom. Aha, a csinos kis várrom igazából összesen egy darab előnyösen elhelyezkedő homlokzati fal, amit néhány sziklán átmászva lehet megközelíteni, a vár maradék része régészeti terület, és nem is nagyon néz ki úgy, mint ami valaha is látogatható lesz. A szombati nap zárásaként végezetül felmentünk Kékestetőre, mert nyilván fotózkodni kellett Magyarország legmagasabb pontjával.

Vasárnap tovább folytattuk a várak bejárását. Először Salgó várát, majd Somoskő várát néztük meg, amelyek egymástól mindössze néhány kilométerre találhatóak, és remek kilátás nyílik egyikből a másikra. Somoskő egyébként már Szlovákia területén fekszik, mert a határt olyan szerencsésen sikerült megrajzolni, hogy a falu még Magyarországhoz tartozik, a vár meg már nem, pedig nem 5 km-rel odébb az erdőben van, hanem gyakorlatilag bent a faluban. A nap harmadik állomása Fülek vára volt, szintén Szlovákiában. Itt a jegypénztáros éppen ebédszünetet tartott, úgyhogy akár ingyen és bérmentve is be lehetett volna járni a várat, mert amúgy a kapu nyitva és senkit se érdekelt, hogy van-e jegyünk. A füleki vár egyébként meglepően nagy és remek állapotban van. Leginkább talán a horvát Knin várához tudnám hasonlítani. Az is hatalmas, és bent a város közepén teljesen környezetidegen (ott egyik oldalon egy hatalmas rendező-pályaudvar, itt panelek), de mindkettő igen tetszetős.

És végül az utolsó napon jött Hollókő. Hollókő nagyon szépen meg van csinálva, gondolom, ennek lehet némi köze a Világörökséghez. A vár érdekes módon lentről egyáltalán nem látszik, de nagyon jó állapotban van. Az ófalu meg olyan, mint egy skanzen, csak azzal a különbséggel, hogy itt ténylegesen laknak emberek. Az egész kirándulás lezárásaként pedig elmentünk Ipolytarnócra, amiről előző nap lemaradtunk, mert az utolsó túra a geológiai tanösvényen fél négykor indul (irreálisan korán). Itt lehet miocén kori állatok rekonstruált szobrait nézegetni (tíz éves kor felett ez igen csekély mértékben érdekes), meg majd harminc év múlva lesz egy hangulatos kis arborétum, de egyelőre csak csenevész növendékfák vannak, meg hát persze ott vannak az ősmaradványok - amik mondjuk nem csontok, és nem is dinoszauruszoktól vannak, hanem ősorrszarvú lábnyomok, és időnként kell némi képzelőerő, hogy lássa őket az ember. Ja, meg a 4D-s mozi, ami Magyarországon teljesen egyedülálló és hű, meg ha. Persze szerintem a 4D-s mozi mint fogalom, alapból értelmezetlen, mert a negyedik térdimenzió kívül esik a számunkra érzékelhető tartományon, ha meg negyedik dimenziónak az időt tekintjük, akkor tulajdonképpen minden általánosan 3D-ként aposztrofált mozi igazából 4D (a néni különben elmagyarázta, hogy azért 4D, mert a szék is mozog - arról nem tudok beszámolni, hogy ez mennyire jó vagy sem, mert az ősállatos számítógépanimációt kihagyhatónak ítéltük, még a negyedik dimenzió állítólagos élményével együtt is.)

És akkor jöjjön a végére az elmaradhatatlan természetfotós szekció:

Nem nagyon szeretem az olyan helyeket, ahol alapból felszámolnak x százalék szervízdíjat, mert majd én eldöntöm, mennyi borravalót adok, vagy hogy adok-e egyáltalán. De azt meg főként pofátlanságnak tartom, hogy a szervízdíj felszámolása után még megfejelik az összeget egy kis extra borravalóval, mert a visszajáró 10 Ft-ot persze nem kapom meg.

Jön a négy napos hétvége, és el is utazunk újabb várromokat nézegetni, erre mára tiszta nátha lettem.

Igazából minél többet látom ezt a hajszínt a tükörben, annál jobban tetszik.

Jelenleg van egy pompás kis zseb az ínyemben, ahová elrejthetném a méregkapszulát. Igazából a bölcsességfogam kiműtése volt az első lépés titkos ügynökké válásom útján.

Olyat se láttam még, hogy a pincérnő csodálkozna azon, hogy borravalót akarok adni.